A címbe foglalt kérdés természetesen bizonyos mértékû kiábrándulást fogalmaz meg az élettel kapcsolatban. És ha kivesszük az eredeti szövegkörnyezetbõl, akár egyenesen nosztalgikusnak is érezhetjük ezt a kiábrándulást – a „szép világ”-ot elhelyezhetjük valamilyen konkrét történelmi pillanatban is –, de lehet a kiábrándulás ennél kevésbé konkrét, kevésbé körülhatárolható. Egy ideig foglalkoztatott, milyen gyakran bukkan fel ez a motívum az irodalomtörténetben – ott van az „ubi sunt” hagyomány a latin költészetben, az angolszász irodalomban kifejezetten hangsúlyos a romok és romlás ábrázolása, majd a 18. században Schiller és más költõk a modern korszak viszonylagos esztétikai szegénységét hasonlították össze az ókor feltételezett ragyogásával.
Úgy gondolom, a politikai fejlemények és a klímaválság miatt napjainkban is jelen van az érzés, hogy a szép világ távolodik tõlünk.
Valójában azonban ennek az élménynek a kulturális terminológiája már jóval a jelenlegi körülmények elõtt megszületett, és én ezt érdekesnek találom.
A Hová ettél, szép világ cselekménye négy szereplõ élete körül forog, stabil és vadonatúj kapcsolatokat ábrázol, azonos és különbözõ nemûek közötti barátságokat, szerelmeket és kevésbé meghatározható, mintegy plátói vonzalmakat. Van valami játékos abban, ahogy ön bemutatja a szereplõk kötõdéseinek és érzelmeinek különbözõ változatait. Mesélne nekünk arról, hogyan közelítette meg ezt a témakört?
Sokáig tartott, amíg kitaláltam, hogyan mondjam el ennek a regénynek a történéseit. Nehezen találtam választ azokra az alapvetõ kérdésekre, amelyekre egy regényírónak felelnie kell: kinek a története ez, mikor kezdõdik, mikor ér véget, ki meséli el, és így tovább. Az elõzõ két regényemben használt narratív technikákat – az elsõ regény egyes szám elsõ személyû, múlt idejû narrációját, illetve a második egyes szám harmadik személyû, jelen idejû narrációját – ezúttal nem találtam használhatónak. Ki kellett dolgoznom egy újfajta (legalábbis nekem új) narratív hangot, hogy értelmet tudjak adni a történetnek, amelyet el akartam mesélni. Ugyanakkor ez egy nagyon egyszerû történet. Négy szereplõrõl és a köztük fennálló viszonyokról szól. De meg kellett találnom a megfelelõ formát, szerkezetet és hangot, hogy létre tudjam hozni a regényt, amelyet meg akartam írni.
A négy szereplõ közül Alice – akit talán fõszereplõnek is nevezhetnénk –, regényíró. Egy regényíróról szóló regény mindig ingoványos terep. Mi vonzotta benne mégis?
Elõször is talán érdemes elmondanom, hogy szerintem a regénynek nincs fõszereplõje! A könyv nagy része nagyon szigorú négyfejezetes egységekre osztott, ezek az egységek pedig egyenlõen oszlanak meg a regény négy történetszála között. A legutóbbi könyvem hasonlóan merev szerkezettel íródott, ott a két fõszereplõ nézõpontja váltakozott – néhány olvasóban mégis az a benyomás támadt, hogy az egyik vagy a másik az „igazi” fõszereplõ. Úgy vélem, ez bizonyos mértékig szubjektív ítélet.
Hogy a kérdésre válaszoljak:
minden regényben van regényíró.
Lehet, hogy elbújik a narrátor álarca mögé, vagy még akár még jobban, egyfajta szerzõi tudatként, szervezõként van jelen. De soha nem hiányzik teljesen, akár elbújik, akár nem. Bizonyos értelemben a könyvírás is csak egy munka, és ha egy regény érdekes, akkor nem hiszem, hogy a legtöbb olvasót különösebben foglalkoztatná, mibõl él egy-egy regény egyik vagy másik központi alakja. Nem tudom, tényleg léteznek-e olyan olvasók, akik elvbõl nem szívesen olvasnak regényírókról szóló regényeket, de ha léteznek, akkor ez a regény esetleg nem az õ mûfajuk.
És hogy mi vonzott abban, hogy egy regényíróról írjak? A korábbi könyveim részben iskolákban és egyetemeken játszódtak, és amikor azokat írtam, én magam sem sok idõt töltöttem még el az iskolai és egyetemi környezeten kívül. Azóta az idõm nagy részét írással és szerkesztéssel töltöm. És ennek a könyvnek az egyik szereplõje író, egy másik meg szerkesztõ. Szóval talán joggal mondhatom, hogy arról írok, amit ismerek. Ennek a regénynek a történései – csakúgy, mint az elõzõ kettõé – teljesen fiktív események, de a könyv világa abból a valós világból merít, amelyben én valóban élek. Én természetesen nagyon korlátozott tapasztalatokkal rendelkezem a világról, és a fikciómban is korlátozott számú dologról írok. Én ezt nem bánom – létezik sok más író, aki sok más dologról ír.
Alice és Eileen gyakran folytat hosszas beszélgetést a politikáról és a társadalomról emailben; társalgásuk arra emlékeztet, ahogy Frances és Bobbi kommunikált egymással a Baráti beszélgetések-ben. Nehéz lehet eszméket és vitát megjeleníteni a fikcióban – ön hogy valósítja meg?
Úgy gondolom, hogy ebben a könyvben fontosabb a központi szereplõk intellektuális élete, mint a korábbi regényeimben.
Részben talán azért, mert a szereplõk idõsebbek, ezért volt idejük többet olvasni, és alaposabban kidolgozni a gondolataikat. Részben pedig azért, mert a két központi nõi szereplõ egyaránt értelmiségi munkát végez – az egyik író, a másik szerkesztõ. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ez a regény sokat foglalkozik az intellektuális barátság természetével. Engem különösen érdekelt, mi a viszony Eileen és Alice kapcsolata és a két nõ gondolatai között – azaz hogy a gondolataik és eszméik mennyiben formálják a barátságukat, illetve hogy a barátság elemei hogyan formálták az eszméiket. Van tehát egy kis oda-vissza mozgás a könyvben a gondolatok és érzelmek között – én ezt a mozgást a cselekmény egyik elemének tekintem.
Alice mentális válságon van túl, amelynek következtében elköltözött Dublinból, hogy egy sokkal magányosabb életet éljen a tengerparton. Õ maga és a többi karakter sem tudja, hogy ez vajon visszavonulás az élettõl, vagy inkább egy lépés valami új felé? Mit szeretett volna megmutatni ezzel?
Bizonyos értelemben az az egész cselekményhez az a kezdõlökés, hogy Alice elköltözik Dublinból. Már a regény legelején kiderül, hogy Eileen és Alice a húszas éveikben több évig együtt éltek, utána is egy városban laktak, talán magától értetõdõnek vették, hogy közel vannak egymáshoz. A regény az után kezdõdik, hogy Alice elköltözött Mayo megye egyik tengerparti falujába, Eileen pedig ugyanúgy Dublinban él és dolgozik, mint korábban. Csupán párórányi autóút választja el õket egymástól, de egyikük sem tud vezetni, tömegközlekedéssel pedig nehezen megközelíthetõ a falu. Ezért felmerül a kérdés, hogy hogyan és mikor fognak újra találkozni. Az út maga apró kellemetlenség csupán, de ahogy a cselekmény halad elõre, egyre aránytalanabbul nagy jelentõsége lesz.
Hogy Alice „jól” döntött-e, amikor egy faluba költözött a barátaitól és a családjától távol? Azt hiszem, engem nem érdekelt, hogy ezt megítéljem. Nyilvánvalóan elszigetelõdött az új környezetében. De talán éppen viszonylagos elszigeteltségre van szüksége. Jobban érdekelt, hogy megfigyeljem, hogyan kísérel meg új életet teremteni magának, kevésbé foglalkoztam azzal, hogy eldöntsem, jó-e vagy sem ez az új élet. Ilyen élete van, a regény szempontjából ez az egyetlen, ami számít.
Csakúgy, mint a Normális emberek-ben, a regény hátterében ezúttal is fontos elem, milyen különbségek vannak Dublin és Írország többi része között, hogy hogyan látják a dubliniak a vidékieket és fordítva. Mennyire fontos eleme ez az ön írásainak?
Úgy vélem, ebben a regényben fontos különbség van a város és a vidék között.
A különbség azonban jobbára konkrét és nem képzelt – két szereplõ egy faluban él, kettõ pedig egészen más életet él a fõvárosban. Az õket elválasztó konkrét távolság, az életmódjuk közötti óhatatlanul fennálló különbségek fontos elemei a regénynek. A kulturális különbségek érzékelése azonban nem igazán játszik szerepet ebben a könyvben. A négy fõszereplõ közül három hozzám hasonlóan Írország nyugati vidékérõl származik; az egyetlen tõsgyökeres dublini meg Mayóban él. Dublin viszonylag kozmopolita város, nyilván sok olyan ember él ott, aki nem ott született. Azt gondolom, ez a könyv inkább arról szól, hogy megválasztjuk (vagy kénytelenek vagyunk megválasztani), hol éljünk és hogyan.
Alice faramuci viszonyba bonyolódik Felixszel, akivel online ismerkedik meg; úgy tûnik, szoros kapcsolat alakul ki közöttük, amely azonban nem mentes az ellenségeskedéstõl sem. Az õ történetükben osztálydinamika is megjelenik, valamint anyagi és mûveltségi különbségek – ez a Normális emberek-nek is fontos eleme volt. Mit szeretett volna feltárni ezzel?
Tény, hogy részben az anyagi egyenlõtlenség strukturálja Alice kapcsolatát Felixszel, aki nem járt egyetemre és egy szállítmányozási vállalat helyi raktárában dolgozik. De ha jobban belegondolok, úgy vélem, hogy az osztálydinamika a regény minden fontos kapcsolatában szerepet játszik. Simon és Eileen gyerekkorban ismeri meg egymást, és a két család kapcsolata bizonyos értelemben az osztálykülönbségek története. És bár Eileen és Alice diákkorban nagyjából hasonló helyzetben volt, Alice a sikere miatt óriási anyagi jólétet élvez, Eileen pedig a lakbért is alig tudja kifizetni.
Számomra az az érdekes, hogy ezek az egyenlõtlenségek milyen kényszerítõ erõket jelentenek a szereplõk életében és kapcsolataiban.
Nem célom konkrét kommentárt fûzni az osztályegyenlõtlenség igazságtalanságához, bár személy szerint mélységesen igazságtalannak tartom. Az olvasók maguk is levonhatják a következtetéseiket. Engem az foglalkoztat, hogy a szereplõimnek ilyen egyenlõtlenségek között kell élniük – függetlenül attól, hogy intellektuálisan mit is gondolnak errõl. Bizonyos értelemben a regény dramaturgiájának része, hogy ez milyen következményekkel jár a szereplõk érzelmi életére és önképére.
Alice és Eileen egyaránt komplex érzéseket táplál a romantikus kapcsolatok és az anyaság iránt. Ezek persze nem új dilemmák, de felmerült bennem, hogy talán ezek különösen fontos kérdések lennének az ön szereplõinek nemzedéke számára?
Mindig is foglalkoztatott, mennyire formálja a történelem és a kultúra a bensõséges viszonyainkat.
Ezért aztán úgy gondolom, hogy a mûszaki és kulturális változás gyors tempója miatt a szereplõk szerelemmel és anyasággal kapcsolatos érzéseinek egy része valóban erre a nemzedékre jellemzõ. Mindkét nõ aggódik amiatt, milyen lehet szülõnek lenni a klímaválság közepette, és mindketten gyökeresen más szexuális és romantikus kultúrában élnek, mint a szüleik generációja. Ugyanakkor nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha a problémáik túlságosan különlegesek lennének. Minden nemzedék élményei változnak, és minden nemzedék kénytelen valamilyen módon átgondolni ezt a változást. De engem a jelen kulturális pillanatban zajló konkrét kihívások érdekelnek, illetve az, hogyan reagálnak a szereplõk ezekre a kihívásokra.
A szereplõk bonyolult viszonyban állnak a családjukkal is, a családtagjaik pedig jobbára csak közvetetten jelennek meg a regényben: Eileen nõvérének házassága, Felix bátyja. Szándékosan szeretne eltávolodni attól a hagyománytól, hogy a szûk család a regény központja, és azt inkább a baráti csoportokkal helyettesítené?
Úgy gondolom, az én mûveimet elsõsorban a romantikus kapcsolat mozgatja, bár általában sok más is zajlik.
És ez régen a regény mûfajára általában is jellemzõ volt. A romantikus és szexuális viszonyos hajtják elõre a cselekményt, nézzük csak – többek közt – az Emmát, az Anna Kareninát, A galamb szárnyait, Az eltûnt idõ nyomábant, ezek a viszonyok tartják fenn és gazdagítják ezeknek a könyveknek a mélységét és komplexitását. Azt hiszem, alapvetõen erre törekszem a munkámban. A regény a 20. század késõbbi részében talán eltávolodott a romantikus élettõl a családi élet felé, és ebbõl született néhány gyönyörû és jelentõs könyv. De bár a családi regény fontos eltávolodás a házassági regénytõl, egyik sem „jobb” a másiknál. És én azt gondolom, még mindig lehet érdekes dolgokat találni a romantikus nézõpontban. Nem tisztem megítélni, hogy ez valóban sikerült-e nekem.
Eileen és Simon a regény nagy részében távol él Alice-tõl – és amikor újra találkoznak, elfojtott érzelmek törnek felszínre. Ez különösen fontosan tûnik most, amikor mindannyian távolmaradni kényszerültünk a szeretteinktõl. Befolyásolta ez az írást?
Igen, azt hiszem. A könyv utolsó részét írtam meg utoljára, méghozzá a szinte teljes lezárás alatt, amikor sokáig nem találkoztam sok barátommal és családtagommal. Azt hiszem, részben ezért volt olyan intenzív élmény megírni azokat a fejezeteket, amikor mind a négy szereplõ egy helyen van. A szokásosnál sokkal több jelentést és érzelmet láttam abban a helyzetben, amikor barátokkal együtt vagyunk egy házban – együtt étkezünk, várjuk, hogy tusolhassunk, késõ estig beszélgetünk. Nagyon hiányoztak a barátaim. Eredetileg is azt terveztem, hogy a négy szereplõ a könyv vége felé egy helyen lesz, de az írás körülményei egyértelmûen befolyásolták azt, ahogyan a regény vége alakult.
Mint minden írásában, itt is úgy érezzük, hogy a szereplõk hatalmas érzésekkel küszködnek, próbálják megismerni az érzéseiket és önmagukat. Ugyanakkor némi humor is van ebben, mintha azt akarná megmutatni nekünk, milyen nevetségesek tudunk lenni néha. El tudja fogadni ezt az olvasatot? Humoros írónak tartja magát?
Nagyon viccesnek találom az életet. Ezért úgy gondolom,
nem lennék õszinte, ha úgy próbálnék meg írni az életrõl (még kitalált történeteket is), hogy nem kísérelném meg bemutatni, milyen vicces.
És persze a szereplõim is gyakran próbálják megnevettetni egymást, változó sikerrel. Be kell vallanom, hogy engem eléggé megnevettettek, amikor írtam róluk. Nehezen tudok barátságot vagy szerelmet közös humor nélkül elképzelni, és ehhez az is hozzátartozik, hogy képesek vagyunk nevetni önmagunkon. Azt azonban igyekszem elkerülni, hogy a szereplõket szatirikusakan ábrázoljam. Nem hiszem, hogy nevetségesebbek lennének nálam – amivel azt akarom mondani, hogy néha biztosan nagyon nevetségesek, csakúgy, mint én.
Lát kapcsolatot a könyvei között tematikában vagy stílusban? Létezik egy Rooney-világ, amelynek mindannyian részei, vagy inkább ennél függetlenebbek egymástól?
Azt gondolom, hogy a könyveket összeköti az a sajnálatos tény, hogy én írtam õket. Tudatosan sosem igyekszem kialakítani egy „stílust”, de íróként sok korlátom van. És ezeket a korlátokat akár „stílusnak” is lehet nevezni – talán ez erre a lehetõ legkedvesebb szó. Tény, hogy a könyvek tematikája hasonló. Mint már említettem, elsõsorban szerelmi viszonyokról és barátságokról írok. Számomra úgy tûnik, ez a kettõ elég nagy téma egy egész életre, de biztosan vannak, akik nem így gondolják. Nem tévedés kijelenteni, hogy a könyveim eléggé hasonlítanak egymásra. Egyetértek abban, hogy akadnak hasonlóságok, de ez engem talán kevésbé zavar, mint másokat, hiszen ez néhány kedvenc írómra is igaz. Henry James regényei közül sok például nagyon hasonlít egymásra, és a cselekmény „tétje” szinte mindig a házasság vagy a szex. Ettõl függetlenül véleményem szerint James az egyik legnagyobb angol nyelvû regényíró – nem azért, mert valójában minden regénye más, mint a többi, hanem részben épp azért, mert nem is különböznek egymástól annyira.
Olvas irodalmat, amikor ír? Lát kapcsolatot az új regénye és más jelenlegi vagy régebbi regények között?
Amikor írok, jellemzõen nagyon kevés kortárs irodalmat olvasok. És valószínûleg egyébként is kevesebb kortárs irodalmat olvasok, mint más írók. Részben azért, mert még mindig annyi nagyszerû klasszikus regény van, amit még nem olvastam, különösen olyan, amit nem angolul írtak. És számomra tanulási folyamat olyan regényeket olvasni, amelyek jelentõs mértékben hozzájárultak a regény mint önkifejezési forma fejlõdéséhez. Az új könyvek olvasása másféle – bár nyilvánvalóan szintén kellemes és értékes – élmény. De egyszerûen nem vágyom rá, amikor magam is valami újat írok.
Igen, úgy érzem, van rokonság az új regényem és más regények között. De itt kissé óvatosan kell fogalmaznom, hiszen nem akarom magamat az irodalomtörténet legnagyobb íróihoz hasonlítani. Hatnak rám a kedvenc könyveim, de ez nem mond semmit arról, hogy mit sikerül kihoznom ezbbõl az ihletbõl.
Mindenesetre amikor a Hová lettél, szép világ felénél tartottam, elolvastam Natalia Ginzburg Kedves Michele címû regényét, ami olyan jó, hogy majdnem örökre abbahagytam az írást.
Szerintem valóban tökéletes könyv. Emellett a regény írása közben olvastam A Karamazov testvéreket is, amelyet szintén imádtam. És persze Henry James is benne van. A Golden Bowlt elõször az írás alatt olvastam – ez is két pár egymásba fonódó kapcsolatairól és életeirõl szól. A Felix név maga is James Európai látogatók címû kisregényébõl származik, bár az õ Felixe nem is különbözhetne jobban az enyémtõl. Lehetséges, hogy valamilyen tudattalan szinten egy másik szeretett irodalmi Felixre is emlékezem a névvel, õ Zadie Smith szereplõje az NW címû regényben, amely egyik kedvenc kortárs regényem, amióta csak olvastam. Talán túlzás „rokonságnak” nevezni ezeket a hatásokat. Azt azonban talán kijelenthetjük, hogy nem tudtam volna megírni ezt a könyvet más, általam csodált regények iránymutató példája nélkül.
Ha már itt tartunk – egy csodálatos Natalia Ginzburg-idézettel indul a könyv. Elmondaná, mit jelent ez önnek?
Natalia Ginzburg „Hivatásom” címû esszéje az egyik legjobb, az írásról szóló írás, amelyet valaha olvastam. Sokszor visszatérek hozzá. Ebben az esszében Ginzburgnak sikerül mélységes komolysággal írnia az író életérõl, anélkül hogy egy pillanatig is nagyzolva beszélne ennek az életnek a velejáróiról és eredményeirõl. Az írás nemcsak a történelem által jegyzett nagy regényírók és költõk hivatása, hanem több millió olyan emberé is, aki csendben, ismeretlenségben dolgozott. És nem az író dönti el, õ melyik kategóriába fog tartozni, ezzel foglalkoznia sem szabad. Neki csak tennie kell a dolgát a lehetõ legjobban, a saját gondolataival, legyenek azok akár nagyok vagy kicsik. Ez fontos számomra, és elég fontos a könyvben is ahhoz, hogy ezt tegyem meg mottójának.
