Szinte hetente olvashatunk, hallhatunk olyan esetrõl, ami nemcsak felborzolta a kedélyeket, de indulatos, gyûlölködõ, agresszív hozzászólások tömegét vonzotta oda, mintha mindenki el akarta volna mondani a véleményét róla.
Nem ritka, hogy rögtönítélõ bíróságként funkcionáló, ítélkezõ sokaságot találunk a kommentek között tolongani, és a szemet szemért elv, a totális – és a lehetõleg minél fájdalmasabb büntetés fenyegetése - úgy tûnik, csak ez elégítené ki az igazságra és rendre szomjazó tömegeket. Fõként felnõtt emberekrõl beszélünk itt, akik közül jó páran névvel, arccal, Facebook profiljuk teljes tartalmával vállalták, hogy õk bizony így vagy úgy intéznék el ezt az adott esetet. Így állna vissza a szemükben az egyensúly és lehetne béke (?) mindenki lelkében. Egy megosztó hír tanulságai, egy tragédia jobb esetben tanulásra, a tanulságok levonására ösztönözne minket és a dühünk, felháborodásunk kezelésének is vannak emberibb módjai. Ahhoz gyakran kétség sem fér, hogy nem jó az, ami történt, de amit elindított, amit online embertársainktól tapasztalhatunk, az valóban hátborzongató.
Egy online bántalmazásról szóló, informatív cikkem alá például ez érkezett:
- Mit tehetünk a zaklatók ellen? Letiltjuk õket. És igen. Ilyen egyszerû. Akinek ez problémát okoz akár 12 évesen is az fogyatékos. Sajnálom. :D
- Ez megint a túlérzékeny nebáncsvirágok problémája.
- Nem lenne ilyen probléma, ha az embereknek nem az lenne a legfontosabb, hogy XY mit gondol róluk.
Nincs arcom, nincs felelõsségem?
A hozzászólások megírója gyakran beazonosítható, de persze akkor sem jobb a helyzet, ha kamu nevekkel, profilképekkel osztja valaki az „észt”. A fentiek kiragadott példák a több százból, ezerbõl és naponta végig hömpölyög a kommentáradat az online cikkek, hírek alatt. Itt érkeztünk el az online kommunikáció és a digitális világ a viselkedésünkre gyakorolt hatásaihoz. Hiába derül ki egyre gyakrabban az ellenkezõje, még mindig sokan azt hiszik, hogy az online világ egy párhuzamos sík, ahol nincsenek következmények és sebezhetetlenek vagyunk. Ez hatalmas önámítás, ugyanis a felelõsségre vonás mellett a személyazonosság is kideríthetõ, ha olyan súlyossá válik az ügy. A gyûlöletbeszéd és az ehhez hasonló bántó, megalázó kommentek egyelõre ritkán kevernek bajba bárkit is, de ettõl még pusztító következményei lehetnek valaki más életében. Az úgynevezett online gátlásvesztés hatás (Online Disinhibition Effect) elve abból indult ki, hogy megváltozunk, ha képernyõn keresztül kommunikálunk. Az elõbb említett érinthetetlenség és a következmény nélküliség ennek két jellemzõ tünete.
Féktelenül, embertelenül
De legalább ilyen fontos, hogy a borzalmas viselkedésünkért való felelõsséget is elhárítjuk magunktól. Mintha nem is mi gépeltük volna be a mondatokat, vagy nem is számítana ez az egész. Az online kommunikációnk egyik másik jellemzõje, hogy érzelmeinket kevésbé tudjuk fékezni, kontrolálni. Ez a túl gyorsan megadott bizalom képében is megjelenhet, de leggyakrabban a fékevesztett dühvel és gyûlölettel találkozunk. Ugyancsak jellegzetesség a dehumanizáció, vagyis, hogy azt, akivel vagy akirõl beszélünk nem tekintjük élõ, lélegzõ, érzõ emberi lénynek. Távol van tõlünk, jó eséllyel nem ismerjük, talán képet sem láttunk róla soha. De ítélkezni, igazságot szolgáltatni tudunk, ahhoz elegendõ információnk van, természetesen. És fontos megemlíteni, hogy élõben, személyesen a 90% képtelen lenne minderre – a távolság azonban leoldja a belsõ fékeket és láncokat. Az sem segít sokat, hogy az online kommunikáció gyakran aszinkron, tehát nem feltétlenül ugyanabban az idõben és párbeszédként kommunikálunk egymással. Így egy durva komment, bántó, sértõ mondat napokkal, de hónapokkal késõbb is képes visszarántani minket egy érzelmileg nehéz helyzetbe és egy olyan állapotba, amit már azt hittük magunk mögött hagytunk.
Még ha ezeket a hatásokat, csapdákat nem is ismerjük, az alapvetõ emberség azt diktálná, hogy egy másik emberi lényt, vagy épp áldozatot, más véleményen levõt nem akarunk ilyen módon és mértékben gyötörni és kínozni. Az, hogy kibõl milyen démon bújik elõ online, sokszor csak a jéghegy csúcsa. Én mindig elgondolkodom, hogy vajon õ milyen bánásmódot szeretne, ha valami hasonló történik – vele, vagy egy szerettével. De azt is jogos kérdésnek érzem, hogy az acsarkodó, gyûlölködõ felnõttel vajon hogyan bántak mások? Mit tapasztalat meg önmagáról a hibák, a megbocsátás és a szerethetõség terén? Talán sosem találkozott azzal a mondattal, ami számomra ezt az egészet összefoglalja: Még soha, senkit nem szidtak jobb emberré.
