Nemrég mutatták be az Oscar-díjas rendezõ, Deák Kristóf legújabb filmjét, Az unokát. A napjainkban játszódó izgalmas thriller fõhõse Rudi, a kissé tutyimutyi irodista, aki elhatározza, hogy bosszút áll a nagyapját rászedõ szélhámosokon. A film kapcsán a bosszúról, a nagyszülõ-unoka kapcsolatról és az igazságérzetrõl beszélgettünk a rendezõvel.
Gyerekkel vagyunk: Azt nyilatkoztad, hogy a filmed egy „nemes” bosszúról szól. Mitõl nevezhetõ egy bosszú nemesnek?
Deák Kristóf: Szerintem akkor beszélhetünk nemes bosszúról, ha morális érzékenyég motiválja. Az unoka egy ilyen esetrõl szól. A fõhõse, Rudi (Blahó Gergely) meg akarja torolni a nagyapját (Jordán Tamás) ért igazságtalanságot és sérelmet. Az unokázós csalók a nagypapától az összes félretett pénzét kicsalják, ráadásul az átélt traumára az öreg egészsége is rámegy, kórházba kerül. Az unokázós csalás egyébként nagyon gyakori. A bûnözõk általában idõsebb emberekre csapnak le, és azt hazudják, hogy a gyerekük vagy unokájuk nagy bajban van, amelybõl csak pénzzel lehet kihúzni. Ilyenkor persze sokan gondolkodás nélkül mindenüket odaadják. Amikor Rudi látja, hogy a rendõrségre nemigen számíthat, saját kezébe veszi az ügyet. Eleinte csak a nagypapa óráját akarja visszaszerezni, ami fontos családi ereklye, de aztán úrrá lesz rajta a bosszúvágy. Igazságot akar tenni. A bosszúvágy nagyon emberi dolog, nemes és aljas motivációi is lehetnek. Izgalmas téma, nem véletlen, hogy számtalan irodalmi mûnek és filmnek is ez a kiindulópontja. Gondoljunk csak Hamletre vagy Don Corleonéra.
GyV: Rudi kezdetben kicsit esetlenül áll neki a bosszúhadjáratnak, aztán egész jól belejön.
DK: Igen, Rudi egyáltalán nem egy tipikus „igazságtevõ” figura. Halk szavú, szelíd irodista, aki motiválatlanul végzi munkáját, és csendben éli szürke hétköznapjait. Az alapsztoriban részben az a kérdés is érdekelt, hogy mi történik, amikor valaki egy durva élmény hatására kibillen megszokott életvitelébõl, és elindul egy olyan úton, amelyhez addig nem sok köze volt. Hogyan áll neki az igazságtevésnek egy olyan srác, aki nem egy vérbeli igazságtevõ?
GyV: Sokan gondolják, hogy a bosszúállás, akár nemes indíttatású, akár nem, negatív, romboló érzelmeket szabadít fel, amelyek súlyos károkat okoznak a bosszúálló lelkében is.
DK: Igen, ez is meghatározó témája a filmnek. Nyomon követjük, hogy a piti bûnözõk felkutatása során Rudi karaktere hogyan változik. Egyre tökösebb lesz, de nem csak pozitív változáson megy keresztül. A nagy kérdés természetesen az, hogy amikor végül valóban lehetõsége nyílik arra, hogy véres bosszút álljon, tud-e helyesen dönteni.
GyV: Filmedben a történet mozgatórugója egy fiatalember nagyapja iránt érzett szeretete. Ez semmiképp nem szokványos kiindulópontja egy thrillernek.
DK: Nem, nem az, de én mindig keresem azokat a helyzeteket, az olyan emberi kapcsolatokat, amelyekrõl keveset beszélünk vagy amelyek valamilyen oknál fogva különlegesek. Szerintem az unoka-nagyszülõ kapcsolat is ilyen. Bár szinte mindannyiunknak alapélménye, mégis kevés szó esik róla, az is többnyire giccsesen.
Ráadásul az unokázós csalásokban esszenciálisan benne rejlik egy csomó olyan kérdés, amit lényegesnek tartok. Például, hogy fiatal felnõttként sokan képtelenek a szüleikkel kommunikálni, de a nagyszülõkkel megtalálják a hangot és bennük meghitt barátra lelnek.
A filmben pont egy ilyen kapcsolat elevenedik meg. Szerintem nagyon érdekes ez a generációs kommunikációs ugrás. Az is egy irtó fontos téma, hogy milyen szerepet tölt be a nagyszülõ a családban. Van, ahol õ a bolond nagypapa, nagymama, aki teher, akit el kell látni, máshol meg õ a mátriárka vagy pátriárka, aki összefogja a családot. Persze lényegi kérdés az is, hogy a társadalom hogyan viszonyul ehhez a generációhoz. A mai világban érezheti-e magát hasznosnak egy idõs ember? A filmemben több idõs ember is hangsúlyos szerepet kap, akik Rudi társául szegõdnek a bosszúhadjáratban. Hozzá hasonlóan õk is kilépnek a megszokott hétköznapjaikból, és új szerepben találják magukat. Ez jót is tesz nekik, végre teret kap a bennük rejlõ életerõ, és ettõl lázba jönnek.
GyV: Hol vannak ma az idõsek a magyar társadalomban?
DK: Sajnos azt látom, hogy a periférián. Nem eléggé megbecsült tagjai a társadalomnak.
Sokan közülük még számos területen tudnának segíteni, akár dolgozni is, de a társadalmunkban nincsen kitalálva, hogy hogyan lehetne a tudásukat és erejüket hasznosítani.
Az összetartó nagycsalád modellje – amelyben sok idõt töltenek együtt gyerekek, nagybácsik, nagynénik, nagyszülõk és unokatestvérek – már a múlté. Az ilyen családokban az idõsek közösségben érezhették magukat. Manapság a tágabb család már szinte csak a temetésen és az esküvõn jön össze. A széthullott családban pedig az idõsebbek, de szerintem a fiatalabbak is magányosak. Ne higgyük, hogy a nagycsalád-modell csak az idõsek érdekeit szolgálja, akiknek segíteni kell.
Filmemben épp azt látjuk, hogy milyen sokat tud adni egy idõsebb ember az útját keresõ fiatalnak: odafigyelést, bátorítást, tapasztalatot, barátságot.
GyV: Úgy tûnik, hogy Hollywood is kezdi felfedezni az idõsebb generációk történeteiben rejlõ lehetõségeket. A Netflixen nagy sikert aratott a Grace és Frankie címû sorozat, mint ahogy a mozikban Clint Eastwood A csempész címû filmje is.
DK: Igen, végre, épp itt volt az ideje. Emlékszem, hogy amikor bemutatták a Keleti nyugalom – Marigold hotelt, az egész szakma meglepõdött, hogy itt egy film csupa nyugdíjas szereplõkkel és hihetetlen kasszasikert arat. A film nemcsak az idõsebb generációt, hanem a fiatalokat is bevonzotta a moziba, mivel olyan általános emberi dolgokról mesélt szellemesen, amelyekkel mindannyian szembesülünk: szerelem, csalódás, újrakezdés, nyitottság az életre. A Grace és Frankie-t is rengeteg velem egyidõs ismerõsöm nézi a Netflixen. Szerencsére néha jön egy bátor rendezõ egy jó ötlettel, és ráébreszti a szakmát arra, hogy máshogy is lehet és érdemes csinálni a dolgokat.
GyV: Ha végignézzük a filmjeidet, úgy tûnik, hogy az igazságtalanság és az arra adott emberi válaszok központi téma számodra. Szinte mindegyik filmedben hangsúlyosan jelen van ez a kérdés.
DK: Valóban, ez egy olyan kérdés, ami nagyon foglalkoztat. Amikor õsszel a Cinemira ifjúsági filmfesztiválon részt vettem egy beszélgetésen, megkérdezték tõlem, hogy mit tanácsolok fiatal rendezõknek, milyen témát érdemes elsõ filmesként feldolgozni. Azt válaszoltam, hogy szerintem elsõre olyan témához kell nyúljunk, ami nem hagy nyugodni, ami mindig ott motoszkál a fejünkben.
Nekem a Mindenki történetében megelevenedõ igazságtalanság ilyen téma volt. A filmben egy ambiciózus kórusvezetõ tanárnõ a kevésbé tiszta hangú gyerekeknek nem engedi meg, hogy énekeljenek. Csak tátoghatnak.
A történetet egy svéd barátomtól hallottam, akivel ez megesett. Miután elmesélte, a sztori sokáig nem hagyott nyugodni, és végül megírtam a filmet. De az igazságtalanság kérdése és az, hogy különbözõ helyzetekben hogyan és miért pont így vagy úgy reagálnak az igazságtalanságra az emberek, továbbra is nagyon érdekel. És hozzátenném, nem is feltétlenül hatalmas, látványos igazságtalanságokra gondolok. A legtöbb ember optimizmusa és élni akarása sokkal kisebb, hétköznapibb dolgokon törik el. Egy filmesnek pedig megvan a lehetõsége, hogy a kevésbé látványos, ám mégis jelentõs apróságokra is felhívja a figyelmet.
