A szorgalom azon tulajdonságok közé sorolható, amelyet életünk során számos területen hasznosíthatunk: jól jön a munkavégzés, a tanulás és a házimunka elvégzésekor is, ám mit lehet tenni, ha hajlamosak vagyunk a halogatásra?
Pató Pál úr hagyatéka – „Ej, ráérünk arra még” mottóval – sokak számára ismerõs lehet, akik hajlamosak a tennivalók halogatására. A munkahelyi elvégzendõ feladatok hegyekben állnak, ám a krónikus halogatók – ahelyett, hogy hozzáfognának, és folyamatosan dolgoznának – privát emaileket írogatnak, szétnéznek a közösségi oldalakon, azaz mindent elkövetnek, hogy még egy kicsit húzzák-halasszák munkájukat. A halogatás természetesen nem csak a munkavállalókat érinti, hanem a még tanulókat is: vizsgaidõszak alatt nagy hagyománya van a vizsgák folyamatos elhalasztásának, amelynek a vizsgaidõszak végén eluralkodó pánik és káosz lehet az eredménye.
Luxusprobléma?
A jelenség annyira nem egyedi, hogy neve is van: a halogatást prokrasztinációnak hívják a szakemberek. Leküzdésére a szinte minden élethelyzetben alkalmazható szalámitaktika a legjobb fegyver. Az elvégzendõ feladat apróbb részekre tagolásával lassan, de biztosan ellátható a feladat, amelyhez oly’ nehezen fogtunk hozzá.
A kívülállók számára luxusproblémának tûnhet, hogy egyetemi vagy fõiskolai hallgatók, munkavállalók elpazarolják idejüket ahelyett, hogy az elvégzendõ munkára koncentráljanak, ám „az érintettek számára nagyon is komoly probléma”, ahogy arról Fred Rist, s Müncheni Egyetem pszichológusa praxisából beszámol.
A krónikus halogatás mind a tanulmányok, mind a munkahelyi feladatok ellátásának kárára válik. Ha a határidõk egymásba torlódnak, vagy a papírmunka a plafonig ér, a következmények között nem csak a bûntudat és önmagunkkal való elégedetlenség szerepelhet: „a hosszútávon történõ halogatásnak akár depresszió is következménye lehet” – figyelmeztet a pszichológus, aki 2009-ben a Müncheni Egyetemen pszichológiai tanácsadó szolgálatot is létrehozott a halogatásban érintett rászorulóknak. A tanácsadás során a vérbeli halogathatók is megtanulhatják annak technikáját, hogyan kell reális célokat kitûzni maguk elé, hogy a tanuláshoz vagy munkához szükséges idõt reálisan osszák be.
„Nagyon sokan mélyebben gyökerezõ problémával küzdenek, amely végsõ soron a halogatáshoz vezet” – erõsíti meg Hans-Werner Rückkert pszichológiai tanácsadó a kollégája által elmondottakat. „A kiváltó okok között rejtett depresszió, perfekcionizmus vagy a másokkal való megmérettetéstõl való félelem szerepelhet, ám apró trükkökkel segíthetünk a problémán” – hangsúlyozza.
Döntsük el: tényleg fontos?
A halogatás kezelése során elsõ lépésként az érintettnek be kell látnia a probléma fennállását, amelyhez olyan kérdésekre kell õszintén önmagának válaszolnia, mint „Miért halasztom késõbbre?”, „Mitõl tartok?”, Mi lenne a teendõvel kapcsolatban a kívánságom?”. A krónikus halogatóknak ezután azt kell eldönteniük, hogy az adott feladat ténylegesen fontos-e. Bizonyos körülmények között azonban tanácsos végleg félretenni a feladatot ahelyett, hogy hónapokig, évekig „cipeljék” magukkal. A szakértõk nagyobb horderejû kérdésekben azt is javasolják az érintetteknek, hogy döntésüket írásban is rögzítsék.
A halogatás széles réteget érint – ezt erõsíti meg a Freiburgi Fõiskola egyik reprezentatív kutatása is: a kutatók 736 tanulót faggattak ki tanulási szokásairól, s megállapították, hogy 58 százalékukra jellemzõ, hogy folyamatosan késõbbre halasztják az éppen aktuális teendõt. A válaszadók 60 százaléka arról számolt be, hogy a teendõk elõl a legtöbbször más tevékenységgel tér ki, mint ablakpucolás vagy telefonálgatás.
(KamaszPanasz)
