Egy 2019-es reprezentatív kutatás szerint a magyar fiatalok közel 40 százalékának az az életcélja, hogy influenszer legyen – közülük is sokan a luxusregiszterre apellálnának. Hogy ki fog itt majd villanyt szerelni, mûteni, a boltban kiszolgálni vagy buszt vezetni, az meg egy nagyon jó kérdés. Mielõtt azonban eme szakmák végképp eltûnnének a történelem süllyesztõjében, kicsit utánajárnánk, mennyire reális cél is az, hogy több milliárd ember éljen a Földön luxustermékek ajnározásából.
Merthogy az egészen biztos, hogy a bolygónak nincs szüksége ennyi kommunikátorra, a hagyományos médiumok (élükön a nyomtatott lapokkal) zöme már így is haldoklik, olyannyira kannibalizálódik ez a piac. A luxus az életnek csak egy egész pici – és hát nem is létfontosságú – szelete, nélküle is kék lesz holnap az ég.
Persze van egy egyre gyarapodó réteg, amelynek igenis lételeme a drága tárgyak összevásárlása és eme szolgáltatások kiélvezése, de az össznépességhez viszonyítva õk is csak pont annyian vannak, hogy ennyi véleményformáló még nekik is túl sok, köszönik szépen. Persze az Instagramon, a TikTokon és a YouTube-on látott élet sokaknak vonzó – pont így is vannak megkozmetikázva a feltöltött tartalmak. Holott nem minden gyémánt, ami csillog, mint alább látjuk, az esetek zömében inkább csak alufólia az, amelybe egy romlófélben lévõ avokádót csomagolt az abban a hónapban picit megszorult véleményvezér.
A luxus nem fizet
Ez persze így nem minden esetben igaz, csak úgy általánosságban. Az, hogy a luxusmárkák kinek és mennyit fizetnek, több tényezõn áll. A legfontosabb, hogy a szemükben egy értékes piacnak kommunikál-e az influenszer. Jelenleg a topon az ázsiai országok állnak, ha az ember fiát-lányát Kínából, Japánból vagy Dél-Koreából követik jó sokan, akkor akár már tarthatja is a markát a Louis Vuittonnak vagy a Chanelnek.
De az észak-amerikai, nyugat-európai, közel-keleti, illetve 2022 februárjáig a keleti szláv régió is nyerõ ügy volt a nagy követõtáborral rendelkezõ influknak. Nem így sajnos a kelet-közép-európai, amelynek egyes országai a csekély (fizetõképes) népesség okán a nagy luxusmárkák számára a nagyító alatt sem látszó kategóriába tartoznak.
Nálunk a nagy divatházak (már amelyek egyáltalán képviselettel rendelkeznek az országban így vagy úgy) szökõévben egyszer megdobnak pár embert valami olcsóbb termékkel, de olykor-olykor van szintetikusparfüm-osztás is. Ami azonban sosincs, az a csengõ forint.
Presztízsbõl nem lehet megélni
A luxusmárkák ugyanis úgy gondolkodnak, hogy õk emelik az illetõ nimbuszát a piacon azzal, hogy szóba állnak vele, azaz szívességet tesznek neki. Akár bárminemû kompenzáció hiányában is. A delikvens feladata aztán, hogy ebbõl kihozza a legtöbbet. Mert ha XY nagy olasz vagy francia luxusmárka már együttmûködött vele, akkor lehet növelni az áron, amikor az úgynevezett lakossági, azaz olcsó, sokszor gyorsan fogyó (marketingesül mondva: fast-moving consumer goods, FMCG) termékeket áruló brandek szeretnének vele dolgozni.
Sokszor mondjuk ezek sem akarnak fizetni, inkább csak terméket adnának, azt ugyanis selejtnek is le lehet könyvelni.
A barterezéssel azonban az is egy probléma, hogy a közmûszolgáltatóknak (is) megvan az a rossz szokásuk, hogy nem akarnak se napszemüveget, se fotelt, se borválogatást, se kisestélyit vagy magassarkút elfogadni a villanyért, gázért vagy vízért cserébe. Sokszor maradnak hát így szegény luxusinfluenszernek az online piacterek és Facebook-csoportok, ahol pénzzé lehet konvertálni a karórát, bonbonkollekciót, netán kartonnyi sampont vagy öblítõt.
Az utazgatás és a falatozás maximum egy szép élmény
A világon sok influenszer jelentkezik be meseszép hotelekbõl vagy pazar fine dining tányérok fölé hajolva. Az „az a tiéd, amit megeszel” elve itt határozottan igaz, mert csupán a legritkább esetben fordul az elõ, hogy a junior lakosztály vagy a 11 fogás mellé még utalás is jár. Persze a szálloda és az étterem így is kitesz magáért, aznap este az az asztal vagy szoba nem termel bevételt, sõt, csak kiadás és munka van vele – a reklám hatása meg ugye teljesen lutri sok esetben.
Mondjuk az adott szolgáltatás megtapasztalása nélkül meg nehéz legyártani a személyes hangvételû cikket vagy elkészíteni a fotót – érvelhet az influenszer, és ebben igaza is van, mert ez tényleg esszenciális a követõk meggyõzése érdekében. A lényegen ez persze még mit sem változtat, az egyéni vállalkozóként dolgozó tartalomgyártó az egzotikus desztináción maximum jóllakik, és van hol álomra hajtani a fejét, de ezzel egy lyukas garast sem keresett még aznap.
Fagyipénzek és akciós polcok
Most, hogy így körüljártuk, hogy mibõl biztos nem jön fizetség, jogosan vetõdhet fel a kérdés, hogy de akkor mégis mi ez a sok fényûzõ kontent az Instán? Létezik gazdagnak maszkírozó szûrõ is? Melyik frissítésben van az benne?
Egyikben se. Sokan jól házasodtak, több orosz példát is hozhatnánk Jelena Perminovától Uljana Szergejenkóig, akiknek bizony a férjük szponzorálja a high life-ot és a luxusinfluskodást, mások a luxusposztok között finoman elrejtenek jóval kevésbé csillogó márkákat is, majd, ahogy lejárt a szerzõdésben foglalt képernyõidõ, íziben törlik is azokat (de az Insta-sztori a legjobb, ott csak 24 óráig kell kibírniuk a „szégyent”).
Megint másoknak van valami olyan hétköznapi tevékenységük, állásuk, ami ugyan kevésbé csillogó, de az egzisztenciát mégis az adja, mert a közösségi média maximum fagyipénzzel járul hozzá a havi költségvetéshez. Megint mások inkább összehúzzák a nadrágszíjat, mert úgy érzik, az influlétet egy civil munkahellyel nem tudják (és nem is akarják) összeegyeztetni.
Ez a sor még hosszan folytatható lenne a legkülönfélébb élettörténetekkel, amelyek mind-mind fényévnyi távolságra vannak Olivia Palermo, Leonie Hanne vagy Chiara Ferragni mindennapjaitól, ahol akár 8000 eurót is fizetnek egyetlen posztért.
JÓKOR VOLTAK JÓ HELYEN ÉS IDÕBEN?
Így van, az is belejátszik, hogy elsõ generációs bloggerekként indultak egy új, formálódó piacon. És az is, hogy Olaszországba vagy Németországba születtek, ahol a nagy márkák is jelen vannak – nem egy helyi szegény vállalkozó franchise-bábáskodásával, hanem központilag. Mert jelen akarnak lenni, fontos számukra az ottani vásárlóközeg.
Siker és depresszió
Persze nem azt mondjuk, hogy akár itthonról, akár Szlovákiából, Romániából vagy Szerbiából ne sikerülne egy-egy influenszernek az áttörés, akit komolyan vesznek a márkák – akár a helyi, megbízott PR-ügynökségi partnerük hatékony rábeszélésének köszönhetõen. De egy-egy fecske ugye nem csinál nyarat! Sokan bevallottan depressziósak lesznek a sikertelenségtõl, hogy a munkát mindig egy erõsebb piacnak kommunikáló versenytárs kapja – holott mit tehetnek õk ugye a szülõhazájuk gazdasági potenciáljáról vagy demográfiájáról.
És hát ne seperjük a szõnyeg alá, még ha kellemetlen is errõl beszélni, de akad szép számmal olyan is, aki a bájait árazza be különbözõ mértékben, mert látja, a vágyott életszínvonalat sosem fogja csupán posztolgatással elérni. Persze a követõk sem ostobák (még ha teljes mértékben annak is vannak tekintve), számtalan beszélgetés folyik köztük különbözõ chatcsoportokban ezekrõl az influkról, ahol szaftosabbnál szaftosabb pletykákat olvasgatva pisloghat a naiv kívülálló:
KI, MIT, MENNYIÉRT ÉS HOGY.
Ez mondjuk világszintû jelenség, és kereslete is van, egy jó geotag vagy reposzt alapján jönnek is az árajánlatkérések a világ különbözõ pontjairól. Egy szó, mint száz: jelen sorok írója nagyon reméli, hogy a bevezetõben említett több millió felnövekvõ honfitársunknak lesz azért emellett egy B terve is. Mindannyiunk érdekében.
Zala Megyei Rendõr-fõkapitányság
Bûnmegelõzési Alosztálya
